szóval én most eléggé csalódott vagyok és úgy érzem, hogy összetört a szívem. és nem is azért, mert kétharmad (az csak így simán 100% szürreál), hanem mert most már világos, hogy ez az ország nem az, ahol élni szeretnék hosszú távon vagy ha úgy hozza a sors, felnevelni a gyerekeimet. vagy nyugdíjba menni. vagy orvoshoz menni. vagy vállalkozni, vagy bármi.
anyám régóta nyomja, hogy menjünk, menjünk, én is és a tesóm is. nyuszó a legcukibb, ők is mindig mondják, hogy menjek, náluk lakhatok az elején, segítenek. és eddig mindig mondtam, hogy jóóó, igeen, tudooom, de hogy hát az van, hogy izé meg minden meg amúgy én elvagyok és szeretem tökre ezt az országot. meg hát egy dolog van (persze a családomon felül), a zenekar, ami itt tart, komolyan. mert melót, lakást, parkot, kocsmát, koncertet, kávézót mindenhol találok, de ezt az álmot csak itt és most tudom megvalósítani. és ez az egyik legcsodásabb dolog most az életemben. és a szüleim. most akkor a hetven felé közeledő szüleimet itt hagyom? ha bármi történik, bármi, akkor nekem napok, míg ideérek. a tesóméknak pár éven belül gyereke fog születni, akkor megint csak nem leszek itt? a kurva élete. de azt hiszem, ma reggeltől már nem élem meg megfutamodásnak. hogy nekem kell elmennem a saját hazámból, és itt hagyom, hogy szétbasszák és nem harcolok, hanem hátat fordítok. hogy nem teszek azért, hogy egy nekem is élhető helyet hozzak létre. és ez azért szar érzés.
szóval a terv marad, pár hét és felmondok. elkezdek aktívabban lehetőségeket keresni berlinben. ha megyek, nyilván berlin. sok barát, kurvajó város és relatíve közel van, olcsó repjegy, meg van vonat és busz is.

ma még hartbrék, aztán tervezés.



UPDATE: szóval csak hogy szomorú vagyok. nem is most a politika miatt, hanem hogy személyesen nekem ez egy jel, amit nem akartam meglátni. egy határ, amin nem akartam átbillenni, hogy jobban akarjak menni, mint maradni.